Nocturno

Kedvenc költőm egy verse a napokban nagyon a fejembe véste magát. Egyszerűen írnom kellett hozzá. Kis fél óra alatt összedobott valami. Megjegyezném nem tartom magam jó írónak. És ha kapnék néhány építő kritikát esetleg akkor a szívem darabokra szakadna a hálától. (Bár nem jár erre senki, ilyen alapon senki sem fogja elolvasni XP) 


Radnóti Miklós: Nocturno


Szeretkező macskák sivítottak
a háztetőn, a kéményünk alatt,
az ajtónkról ma éjjel leszakadt
és sikoltva tünt el a denevér,
vészfüttyök nyargaltak szélparipán
a padláson ma sípolt a magány,
a szobákban a borzalom lakott,
a sarkokban a setét lapúlt,
szellem nyitogatta a nagykapút
és elnyújtva remegve az orrát
rekedt kutya ugatta a holdat
és siratott engemet a holtat
akinek mellén ott űlt a halál

Nocturno

Bús, sötét éjszaka borult a tájra. Merev feketeség. A csillagok aranyló szentjánosbogarai is eltűntek ma. Egyedül az esti ég királya világította meg kis utcánkat. Gondolataimba mélyedve ülök az ágyamon. Lehajtom sápadt arcomat. Valaki van itt...Valaki van itt...Felállok. Lábaim össze akarnak csuklani alattam de nem hagyom. Szaggatott lélegzet vételekkel kitámolygok az üres szobából. A vég, az elmúlás szaga a levegőben. Nyomja a tüdőmet, elkábulok tőle. Friss levegőre szomjazok. Lassú lépteimmel az ajtóhoz érek. Kilépek a hold sütötte udvarra. Édesanyám régi virágai lengedeznek a szélben. És ott a régi kispad melyen szerelmeimmel ültem, összefonva ujjainkat. Pereg le róla a régi, zöld festék. Minden elmúlt. Mindennek vége. Visszatámolygok a házba. A múlt sötét szelleme követ, csatlakozva eddigi, ismeretlen, társamhoz. Még rosszabb. Nyomja a lelkem, beletaszít a végbe. Szobámba sietek amennyire csak tudok. Kiszakítom helyéről régi íróasztalom kis, kopott fiókját és a megsárgult papír lapok közt kotorászok. Végre egy üres papír akad kezembe amit rögtön levágok az asztal göcsörtös felületére. Kezem tollat ragad, tébolyultan rántom a papír fölé. Kérlek. Kérlek! Gyertek ki belőlem te visító gondolatok. Had adjam ki magamból a felesleget had hányjak ki mindent. Nem jön. Belülről mar szét. Lassan gyilkolja meg bensőmet. Néhány kósza izzadságcsepp csöppen a papírra. Őrült végsikollyal tépem ketté a papírt. Zavartan zilálok. Minden homályos, minden különleges színekben pompázik. Kemény fa padló a fejem, a testem alatt. Kínok közt a hátamra fordulok és bámulom a mennyezetet. Nem gondolok semmire. Nincs mire, nincs mivel. Becsukom szemem mire hangok zúdulnak a fülembe. Szeretkező macskák sivítása. Kósza szél sikolt a padláson, társra vágyik. A szobákban a borzalom matat. Éles karmai karistolják a megkopott fát. A kapu ki, be csapódott. Fülsiketítő nyikorgás. Szellemek jöttek értem, vérfagyasztóan suttogtak a fülembe. Kint egy kutya felüvöltött. Búcsúszó. Vége. Megsimítottam vékony, ráncos bőrét a Múltnak ki mellettem térdelt. Belemarkoltam a szinte égetően durva, fekete, anyagba, s belevigyorogtam a Halál arcába ki a mellemen ült.